Jó ideje már, hogy nem írtam egy sort sem, egyszerűen nem volt kedvem. Nem érzem jól magam a gyerekek miatt, olyan viharok dúlnak bennem, hogy néha úgy érzem itt a vége, nincs tovább. Angliával továbbra sincs semmi bajom, még mindig szívesebben vagyok itt, mint otthon -követ rám...
De a gyerekek hiánya néha elviselhetetlen. Számolom a napokat, heteket, mennyi időt kell még eltöltenem az angol családdal és mikor lehet velem újra a kisfiam. A lányom is hiányzik nagyon, de ő már egy kis felnőtt a saját életével és az érzékeny világával. Azzal biztatom magam, hogy most is ugyanúgy képes vagyok mindent újra felépíteni, mint nemegyszer már az életem során. Már nem olyan sok idő...
Ma vettem a gyerekeimnek húsvéti ajándékcsomagot is, de alig tudok könnyek nélkül ránézni a táskán lévő feliratra: Guess, how much I love you...
Az angol család elutazott egy hétre a Kanári szigetekre, itt maradtam egyedül a házban. Nekem kell gondoskodnom a két macskáról, fél tucat halról meg két egérről. Egy teljes hét egyedül ebben a szörnyű nagy házban, hát, nem túl jó érzés ez sem.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.