.sas

 Egy általam nagyra tartott személy könyvének egyik részlete, amelyben egy 52 éves férfi  vállalkozó beszél a párkapcsolati változásairól, hogyan értékelte át azt.

"Amikor ... megkért, hogy írjam meg, mit gondolok, mi változott az idők folyamán a párkapcsolataimban, úgy gondolom-e, hogy valamit jobban teszek, mint korábban, mi lett jobb (már ha jobb lett valami egyáltalán), a kérdés egyszerűnek tűnt.
Aztán ezen elgondolkozva olyan kérdések merültek fel bennem, melyek egyébként nem is foglalkoztattak volna. Tényleg, mi is változott, jobb lett-e valami egyáltalán?

52 éves vagyok, így amikor tízes éveim végére, húszas éveim elejére próbálok jól emlékezni, azt harminc-harmincöt év távlatából teszem, remélve, hogy elég valóságszerűen tudok visszaemlékezni az akkori énemre, érzelmeimre és gondolataimra.

Akkoriban - mint korosztályom sok más tagja - melldöngető magabiztossággal úgy hittem, már mindent tudok a nőkről, de igazából a szexualitás megismerése és megélése érdekelt. Az egzisztenciateremtés, anyagi sikerek kontra pártkapcsolatra fordított több idő párharcából egyértelműen az első került ki győztesen, és ez így is maradt úgy negyvenéves koromig. Nem lehetett könnyű ebben az értékrendben a nőknek a velem való együttélés, minden igyekezetem ellenére sem. Gyerek? Hát azt meg végkép nem akartam! A kialakuló konfliktusokat rendre úgy akartam megoldani, mint az élet más területein lévőket, amikor egy férfi konfliktusba kerül egy másik férfival, és egymás nyelvét értve rendezik a problémáikat.
Fogalmam sem volt róla, hogy a nők tényleg a Vénuszról, és mi tényleg a Marsról jőve másként gondolkodunk, más nyelvet beszélünk. Persze, hogy hallottam a fenti vénuszos-marsos példázatot, de komolyságát, mélységét sokáig nem értettem meg. Kb. két évtizedig, több válással és még több különválással a hátam mögött sem értettem a párkapcsolataim problémainak igazi okát.

Aztán nagy nehezen kezdtem rájönni a verbális problémamegoldó kommunikáció kudarcának okára, hogy miért is van az, hogy ha megbeszéltük szépen, észérvek szerint a problémáinkat, akkor miért tartunk újra és újra ugyanott. Ez néha az őrületbe bírt kergetni, míg végre kezdtem felismerni a női játszmák létezését és mibenlétét. Viccesen későn. Férfiként persze nagyon is tisztában voltam a saját szennyesünkkel, a mi férfijátékainkkal, de valahogy jó volt abban hinni, hogy a másik oldalon mindezek nem léteznek.
És hogy a férfiak és nők ezen játszmái mennyire különbözők, arra hadd mondjak egy példát: én soha nem éltem meg olyat, és a környezetemben sem tapasztaltam, hogy egy férfi azért akar egy nőt, hogy egy másik férfi fölé kerekedjen, miközben maga a nő másodlagos, vagy nem is fontos számára. Remélem, nem sértem meg a női olvasókat azzal, hogy azt írom: fordítva ilyet többször is tapasztaltam, láttam az ismeretségi körömben.
Azonban a női játszmák létének, mibenlétének felismerése nem oldotta meg az engem nagyon is foglalkoztató problémákat. Sikerorientált, érdeklődő emberként rendkívüli módon zavart a kudarc, ráadásul ott, ahol a legkevésbé szerettem volna. A magánéletemben!

Időközben sok minden megváltozott, elérkezett az az idő, hogy kezdtem egyre több időt és figyelmet fordítani a párkapcsolataimra. Miért van az, hogy sok nő önértékelési zavarokkal küzd, minek okán nem él békében önmagával, és így a világgal sem? Ebben mi, férfiak, akaratunk ellenére sokszor nagyon nagyon hibásak vagyunk. Arról a szégyenletes viselkedésről nem is beszélve, amikor valaki tudatosan dönti romba partnerének önbecsülését, így kompenzálva saját sikertelenségét, frusztrációit. De ha sikeresek vagyunk, úgy még inkább elvárható tőlünk az odafigyelés.

Miről is van szó? Egy párkapcsolatban mindkét félnek ki kell vívnia a másik elismerését, tiszteletét is. Az, hogy egy nő fel tudjon nézni a választottjára, alapvető igény, amit talán a génjeinkben hordozunk. Hisz annak idején, ha rosszul választott egy nő, és a férfi nem tudta megvédeni, mondjuk, a barlangi medvétől, nagy volt a baj! És itt jön a mi felelősségünk.

Ha tényleg elhisszük saját nagyszerűségünket - ha észrevétlenül többnek kezdjük tartani magunkat, okosabbnak, szélesebb látókörőnek, intelligensebbnek társunknál - könnyen zsákutcába szaladhatunk. Ha elfogy részünkről a türelem, a megértés igénye, könnyen előfordulhat, hogy mire észrevesszük, párunk - a szeretett nő - magányossá vált mellettünk, és már késő. Hát ez az, ami változott. Ma már sokkal fontosabbnak tartom ezeket a racionálisan nem magyarázható, emocionális igényeket, amelyek megértése és elfogadása nélkül nehéz megteremteni az igazi harmóniát egy párkapcsolatban. Pláne hosszú távon. Amíg nem éreztem rá erre, sokszor bosszantott a vénusziak más nyelve. Ma már imádom!"